No, ezt a címbéli mondatot épp nekem szánták, mert ha ismernél, tudnád, hogy eléggé magambaforduló típus vagyok. "Belesegít" ebbe egy kicsit a betegségem is, de nem szabad mindent erre fognom. A lényeg, hogy nem tudok kellőképpen jól elbeszélgetni senkivel, mert egy kicsit mindig összezavarodok. Épp ezért írtam motiváló mondatnak magamnak, hiszen ha gyakorlással fejlesztjük ezt a képességünket, jó eredményeket érhetünk el. A kommunikáció ugye elkerülhetetlen, de része is kell, hogy legyen az életünknek, mert szóból ért az ember. Körülbelül úgy festek ilyenkor, mint a piros arc a képen. De azért gyakorolok, és igyekszem nagyon megtalálni a megfelelő szavakat. Érdekes, írni könnyebben megy, mégha ebben is vannak hiányosságaim.

De ami a lényeg, hogy beszélgessünk egymással minél többet. Mégha telefonon is, még az is jobb, mint a semmi. Gyermekeinknek is csak úgy tudjuk átadni azt a tudást, azt a tapasztalatot, amit mi tudunk, ha mindent megbeszélünk a maga idejében. Ha találkozunk valakivel, ösztönösen elkezdünk beszélgetni, vagy legalább is megkérdezzük, hogy van ő, hogy van a család, és ha több időnk is van, akkor leülünk egy padra és egy kicsit elbeszélgetünk.

Szükségünk van egymásra. Szükségünk van beszélgetésre. Sivár lenne az életünk, ha úgy élnénk mint a remete, aki visszavonulva, egyedül éli az életét. Az ember társas lény. Keressük meg egymást, és legyünk kezdeményezők, legyünk mi azok, akik az első mondatot, az első kérdést kimondjuk.