Sokszor volt már életem folyamán, hogy kicsúszott a számon olyasmi, amit később megbántam. Igaz, tanulok a hibákból, de ki tudja miért olyanok vagyunk, hogy sokszor nem tudunk tízig számolni mielőtt beszélni kezdünk. Pedig könnyű dolgunk lenne, mert csak egy kis jó időzítés kellene, és egy cseppnyi türelem. Hamarabb beszélünk, mint ahogy gondolkodnánk. De sokszor megesik velünk ilyesmi. Érzelmeink kerülnek túlsúlyba, és nem tudunk uralkodni rajtuk. Hirtelen haragra gerjedünk, és olyat mondunk, amit talán nem is szoktunk mondani. Hiába a sok tapasztalat, hiába a sok tévedés, hiába vesszük rögtön észre, hogy rosszul szóltunk, nem segít semmi, megbántjuk azokat, akiket pedig úgy szeretünk, hogy mindenünket odaadnánk értük.

Figyelmeztetjük magunkat, - nem szabad, legközelebb majd jobban vigyázok! -, de nem és nem. Legközelebb talán még hamarabb csúszik ki a szánkon olyasmi, amit nem is akartunk komolyan mondani, még gondolni sem gondoltuk komolyan. Versenyben vagyunk önmagunkkal. Mi irányítunk, vagy a sors szeszélye irányít minket? Így vagyunk kitalálva, de sokat javíthatunk magunkon, ha kellőképpen türelmesek tudunk lenni önmagunkhoz. Nyugodtan szóljunk magunkra csendben, hogy - nyugi! nincs semmi baj! - és próbáljuk meg a lehetetlent, és várjunk. Várjunk és várjunk. Tudom, ez a legnehezebb, de meg kell próbálni. Kis idő múlva múlik a feszültség, és kontrollálni tudjuk érzelmeinket. Nekünk nem éri meg ha túl hamar szólunk, olyankor, mikor még a másik fél szinte fel sincs készülve a viszontválaszra, döbbenten áll és nem érti, mi is történik körülötte. Ha viszont már megtörtént a baj, tudjunk bocsánatot kérni, mert ez a legelső, amit meg kell tennünk.